Három napja, hogy elhagytuk a síkságot és az Irden hármas vonulatának kellemes árnyékot adó erdeiben haladtunk tovább észak felé. A lányom lelkesen mászta a zömök fákat, amiknek az alsóbb ágai olyan vastagon terpeszkedtek alig fejmagasságban, hogy akár egy felnőtt is kényelmesen végignyúlhatott rajtuk. Én majdnem derékig gázoltam a mélyzöld fűtengerben. Minden más táj erdőségeiben szokatlan lett volna az ilyen magas aljnövényzet, még akkor is, ha a fák lombkoronája nem záródott és rengeteg fényt engedett át, ám ez itt a természetesnél is természetesebb volt. Emberemlékezet óta magas füvek borították a hegység lábánál elterülő rengeteg alulsó szintjeit. Biztosan a különleges talaj volt az oka, vagy a sziklákból kioldódó, a síkság felé alászálló gázok. Gyönyörűnek gyönyörű volt, azt meg kell hagyni, de rettentően vártam már, hogy kijussak belőle. Ahogy egyre jobban emelkedett aztán a hegyoldal, úgy kezdtek a fák karcsúsodni, az erdő pedig sűrűsödni. A fűtenger tömött gyepszőnyeggé szelídült, aminek a leghosszabb szálai is csak a bokámig értek fel. A minket körülvevő rengeteg bár áthatolhatatlanná nem vált, de az, hogy Erann már nem érzett kedvet ahhoz, hogy messzebbre elkószáljon tőlem, sokat elárult. Pedig az Irden hegyei talán a legkevésbé veszélyes tája volt a vidéknek. Csupán kisebb testű ragadozók éltek benne, akik nem a mi fajtánkat vadászták, a lidércek, szellemek és egyéb fura szerzetek pedig messzire elkerülték. Átutazókban sem bővelkedett, hiszen a környéket alig lakták. Messze volt minden fontosabb központtól, nem akadt errefelé sem bánya, sem egy nagyobb tó vagy folyó. Mi pont ezért vágtunk neki a hegységnek, hogy letérjünk a forgalmasabb utakról. Itt végre lazíthattunk és lankadhatott a figyelmem. Erann, miután kellően lefárasztotta magát a fáramászással, nemsoká felkéredzkedett a kezembe. Veszettül nehéz volt már egy ideje, de nem találtam alkalmasnak a helyet egy hosszabb pihenőre, így inkább cipeltem. A kellemesen langyos, erdei párától és a lépéseim monoton rázkódásától aztán hamar elbóbiskolt. A feje újra és újra leesni készült a vállamról, a teste pedig elernyedve még nehezebbnek tűnt. Ám mindezek ellenére mégis egy álmosító, kellemes tompaság telepedett rám, ahogy az egyenletes szuszogását hallgattam.
Szerettem ezt a tájat. Nyugodt, csendes és békés volt, bármikor is jártam erre. A háborítatlannak ígérkező napjainkat azonban hamar távoli neszezés, majd lépések hangja zavarta meg. Valaki határozottan a nyomunkba szegődött. Füleltem, hallgattam egy ideig, de nem álltam meg.
– A jó nyavalyáért követsz minket! – sziszegtem bosszúsan magamban, miközben gyorsabban szedtem a lábamat, hogy lerázhassam.
A sietségtől Erann is felébredt és érdeklődve lesett hátra a vállam felett.
– Látod? – kérdeztem, miközben azt latolgattam, merre léphetnénk meg előle.
– Nem – rázta meg a fejét –, de hallom. Mindjárt utolér – mondta és erre erősebben kapaszkodott belém.
– Nem lesz baj – szorítottam még jobban magamhoz és fürgébben igyekeztem felfelé a hegynek.
A hangok gazdája egyre közelebb ért hozzánk és mikor már azt hittem, előtűnik a fák közül, akkor egyszerűen csak megelőzött minket, majd idővel elhalt a lépéseinek zaja. Tévedtem volna? Nem, ilyesmiben nem szokásom! Erannt nem is tudtam becsapni a hallgatásommal, egy cseppet sem oldódott a feszültsége. A hívatlan követőnk talán csak felmérte, mennyire képes ránk ijeszteni és menekülőre fogjuk-e. Nem voltam meggyőződve róla, hogy helyes volt a lerázásával próbálkozni. Ám ez már nem számított, hiszen bevárhatott bárhol, csendben lapulva. És bár egyáltalán nem lapult meg sehol, de nagyon is bevárt minket a hegyoldal egy nagy tisztásán.
Ahogy kiértünk a fák közül és megpillantottam a magas és erős termetét meg a márványos bőrét, hirtelen elöntött a harag. Miért pont egy rohadt daqh?! Mit akar tőlünk? Mit keres egyáltalán errefelé?!
Csendben álltunk egymással szemben jó tízlépésnyi távolságra. Magam mögé parancsoltam Erannt, mikor a férfi aztán megindult felénk. Nem volt nála nagyobb fegyver, csupán két kés. Ujj nélküli, szakadozott inge alól több látszott belőle, mint amennyit látni szerettem volna. A bőrüknek a márványos, kék mintái mindig is undort keltettek bennem. Bár a lányomon is fellelhető volt ez a jellegzetességük, ám lényegesen halványabban és nem is az egész testén. Szerencsére a hátán és a felkarján igazán könnyű volt eltakarni, ahogy a homlokán is az orrától induló, íves vonalakat takarta a haja, meg a kötés, amit a biztonság kedvéért hordott még alatta. Én már jó ideje láttam, hogy az izomzata erősebb, a testalkata viszont kecsesebb lesz, mint az embereké, de mire ez igazán látványossá válik rajta, addigra felnő és tud majd vigyázni magára, nem nekem kell megvédenem.
– Nem tudsz kirabolni minket, nincs semmi értékünk. Élelmünk sem – kezdtem, mikor megállt előttem a férfi.
– Nem is állt szándékomban – felelte.
– Akkor mit akarsz tőlünk?
Ő csak rám hunyorított és sejtelmesen elmosolyodott. Hogy az ég szakadt volna rá! Ez is olyan, mint az a másik rohadék!
– Hagyj minket! Van elég bajunk nélküled is!
– Kedvelem a határozott nőket… Vöröske – mért végig látványosan.
– Vöröske?! Hogy képzeled! – fakadtam ki hirtelen, de azon nyomban vissza is fogtam magam, nehogy pont ezzel terelje el a figyelmem.
Utáltam, ha a hajam színét emlegették. Mindig olyan ostoba babonákkal és szokásokkal hozakodtak elő, hogy rögtön bárki torkának képes lettem volna nekiugrani miatta. Évekkel ezelőtt besokalltam már. A férfi újabb lépést tett felénk.
– Ne tovább! – emeltem fel a hangom, de ez egyáltalán nem hatotta meg.
Nem tudtam, mit tegyek. Menjek neki? Sebezzem meg? Mi van, ha nem járok sikerrel?
– Erann, maradj itt! – szorítottam meg egy pillanatra a lányom vállát.
Aztán kezemben a késemmel, farkasszemet néztem a daqh férfival. Neki elégedett mosoly ült az arcán, ami felettébb idegesített, mert készült valamire, amire valószínűleg nem számítottam. Puszta kézzel várta, hogy mit teszek, úgy tűnt, eszében sem volt kést ragadni ellenemben. Nem voltam biztos benne, hogy mit akarok. Talán csak elijeszteni, vagy bosszút állni rajta azért, amit az a másik átkozott tett velem.
A daqh hagyta, hogy kóstolgassam, hogy lassanként körbejárjam. Azonban amikor valóban nekitámadtam, olyan sebesen és könnyedén tért ki előlem, hogy egyre jobban felbosszantott vele. Biztosra vettem, hogy nem csupán egy egyszerű falusi férfi volt, hanem valahol komolyabb kiképzést kapott. Mihez kezdjek így vele? Nekem csupán a kényszer volt a tanítóm, nem szerettem verekedni, sem fegyvert ragadni. De nem adtam fel, újra és újra próbálkoztam, ám mindhiába.
– Egész ügyes – vetett rám mégis elismerő pillantást a daqh –, de ez most kevés – húzódott ismét mosolyra a szája.
Majd egy óvatlan pillanatomban elkapta a csuklómat, hátracsavarta a karomat és olyan erővel szorított meg, hogy azt hittem, a csontomat töri. Kiejtettem a kezemből a kést. Nem! Ezzel még nincs vége! Azonban a férfi gyors mozdulatokkal valamiféle mintát rajzolt a csuklómra. Ujja nyomán fájdalmasan égett a jel a bőrömbe. Mire felszisszentem és ösztönből, de teljesen feleslegesen elrántottam a kezemet, ő már a bokámhoz bukott le és ott is megéreztem az égető érzést.
– Mi a… – de ekkor elhagyta az erő a karomat és a lábamat is.
A földre rogytam. Mintha lekötözött volna. De hiszen közöttük nincsenek mágiahasználók! Akkor ez mégis mi a frász volt?!
– Na, így már jobb – vigyorgott rám. – Gyere, kislány… – fordult aztán Erannhoz.
– Ne! – tört ki belőlem.
Ám ő elkapta a lányomat és magával húzta.
– Hagyd békén! – kiabáltam utána. – Ne merészelj egy ujjal is hozzányúlni!
– Fogd már be, Vöröske! – szólt vissza durván. – Csak leültetem ide a szikla mögé, hogy ne legyen útban.
– Au! Ez éget! – hallottam Erann hangját.
Szóval őt is lekötötte.
– Van egy kis dolgunk anyáddal, amihez kettesben akarunk lenni – mondta neki a férfi. – Maradj csendben és csak akkor szólj, ha megtámadna valami. Lehet, hogy hangosak leszünk és úgy fog tűnni, hogy bántom anyádat, de egyben kapod vissza. Úgyhogy ne foglalkozz semmivel, csak várd ki, amíg végzünk. Értetted?
Nem hallottam, nem láttam, Erann mit felelt, de úgy tűnt a daqh elérte, amit akart. Elégedett arckifejezéssel bukkant aztán elő a nagy kövek mögül és felém indult.
– Na gyere, Vöröske! – guggolt le hozzám és végigsimította ujjával a jelet a csuklómon.
Éreztem, ahogy feloldódott a béklyóm. Majd ugyanezt megtette a bokámon is. Felpattantam, de ő elkapott és lerántott a földre.
– Hova igyekszel? Itt hagynád a gyereked? Őt is csak én tudom elengedni. Vagy szórakozzak a kicsi lánnyal helyetted?
– Meg ne próbáld! – szűrtem át a fogaim között. – Különben megöllek! Ha belepusztulok, akkor is!
Ő nevetett.
– Nem szeretem a kislányokat. A felnőtt nőket annál inkább… – hajolt a fülemhez.
– Hagyj békén! – löktem el magamtól.
A daqh azonban utánam kapott és maga alá tepert. Arccal a fűbe nyomott, végigjáratta tenyerét a hátamon, aztán a fenekemen, végül a lábaim közé nyúlt.
– Ne! Ne csináld! – próbáltam összezárni a combjaimat és oldalra hengeredni, de nem hagyta.
Újból lenyomta a fejemet, majd megemelte a csípőmet. Fél kézzel kioldotta rajtam a késem tokjának a szíját és lejjebb húzta a nadrágomat. Pillanatok alatt előkapta aztán a farkát és a csiklómhoz dörgölte.
– Gyerünk, nedvesedj vagy szárazon teszem beléd!
– Rohadj meg! – tört ki belőlem, ám megpróbáltam valamennyire élvezni, amit csinált velem.
Elidőzött egy darabig az izgatásommal, én pedig csendben összpontosítottam rá, hogy mielőbb síkossá váljon a hüvelyem. Nem tudtam, mi mást tehetnék, képtelenségnek tűnt szabadulni a kezei közül.
– Na, megy ez neked… – húzta végig nagyajkaim között a farkát.
– Rohadt szemetek vagytok mind! Egytől egyig!
– Fogadjunk, mióta megvan a gyerek, senki se dugott még meg! – röhögött rajtam. – Nagyon rád fér már!
– Hogy vájná ki a szemed egy alpar!
– Arra várhatsz! – nevetett és hüvelyemhez igazította a farkát.
Aztán egy erőteljes lökéssel belém hatolt. Tövig. Felszisszentem. Végigért bennem bőven, szét is feszített, hiszen elég vaskosra duzzadt. Valóban nem voltam senkivel, mióta egy hozzá hasonló megerőszakolt és teherbe is ejtett. Megfogadtam, hogy többé nem engedek az erőszaknak olyan könnyen, erre ugyanaz történik újra. Őszintén a halálát kívántam a rohadéknak! Mi lesz, ha ez a nyamvadt daqh is teherbe ejt?! Mit fogok kezdeni két félvér gyerekkel egyedül? Mert így mégis ki a fenének kellek majd?! Még talán eggyel lett volna valami esélyem, de kettővel… Megölni meg mégsem fogom a saját gyerekeimet. A férfit viszont rohadtul nem érdekelte, hogy én mit akartam, vagy épp mit nem. Hozzám csattant a bőre, ahogy vadul lökte belém a farkát. Egész jól is eshetett volna, ha nem ő és nem így teszi ezt velem. Hiába bizseregtem odalent, hiába nyögtem az erőteljes mozdulataitól, mégsem élveztem. Egyre csak azon járt az eszem, hogyan úszhatnám meg, hogy bennem elégüljön ki. Nem akartam teherbe esni tőle! Semmiképp sem! A daqh hirtelen kioldotta a hajamat, majd kapkodva belemarkolt. Hátrarántotta a fejemet, aztán a fülemhez hajolt.
– Szétszedlek, te kis vörös szajha, olyan isteni vagy!
Utáltam, hogy izgattak a szavai, de kinek ne esett volna ez jól annyi év nélkülözés után? Ám csupán hallgattam és apránként előrébb kúsztam, hátha még időben lecsúszhatok a farkáról. A férfi azonban visszarántotta a csípőmet és jobban rám nehezedett. A zihálása egyre szaggatottabbá vált, én pedig riadtan eszméltem rá, hogy hamarabb fog végezni, mint gondoltam.
– Ne élvezz belém! – tört ki belőlem.
– Fogd be! – nyomott le teljesen a földre.
– Nem! Nem teheted! Nem akarom! – próbáltam kétségbeesetten szabadulni alóla.
Ő azonban nem törődött a tiltakozásommal, csak befogta a számat és dugott egyre hevesebben, egyre jobban eszét vesztve. Zihált, hörgött, majd megfeszült a teste és megtöltötte hüvelyemet a magjával. A tehetetlenségtől kicsordultak a könnyeim, közben pedig ezernyi kép villant át az agyamon, hogy hogyan nyírnám ki ezt az átkozottat. Ám mit számított már bármi is? Megtette, ami ellen küzdöttem. Nem akartam újból egy erőszaktevő gyerekét kihordani és megszülni, hogy utána egymagam próbáljam felnevelni mások megvető tekintetétől kísérve. Ha letagadtam az erőszakot, akkor megbélyegeztek, hogy elfajzott teremtményekkel hálok, a gyerekemet pedig inkább szánták, mint megvetették, de el ugyanúgy nem fogadták, mintha az igazat mondtam. Az igazságra viszont rögtön azt kérdezték, miért nem öltem már meg a gyereket, hiszen erőszakból született, nem én akartam. Mit lehet egy ilyen lehetetlen helyzetben kezdeni? Miért velem történik ez?! Mikor ébredek végre fel ebből a nyomasztó álomból?
A daqh aztán kicsúszott belőlem és elégedett mozdulattal simított végig a fenekemen. Mire mozdultam volna, ő váratlanul lerántotta a nadrágomat egészen a bokámig. Meg akartam fordulni, el akartam húzódni tőle, de a férfi fölém térdelt, majd a fenekemre nehezedve a földön tartott. Hamar megszabadított teljesen a nadrágomtól, aztán leszállt rólam. Engedte, hogy az oldalamra hengeredjek, azt azonban már nem, hogy felálljak. Ültömben próbáltam szabadulni, ő viszont elkapta a csuklómat és erősen lefogott.
– Maradj már nyugton! Még nem végeztünk – nézett a szemembe. – Most te jössz! Akarom látni, ahogy élvezel!
– Hagyjál! – rángattam hasztalan a kezem a szorításából. – Nem volt elég?!
– Nem. Utána megduglak még egyszer.
– Dögölj meg! – köptem az arcába, de ez őt egyáltalán nem hatotta meg.
– Jaj, Vöröske, élvezd inkább! – vigyorgott rám és a kézfejével letörölte a nyálamat magáról.
– Nem, hagyjál! Engedj el minket!
Erre már csak nevetett és hanyatt lökött.
– Nyughass már, vagy mágiával kötlek le újból! – nézett komolyan a szemembe.
Mikor látta, hogy végül beletörődtem a folytatásba, előkapta a vizét, szétnyitotta a lábaimat, és lassan elkezdte az ölembe folyatni.
– Mi a fenét művelsz?! – ugrottam meg hirtelen, mivel igencsak hidegnek bizonyult.
Ő nem válaszolt, helyette alaposan lemosott, aztán széthúzta a nagyajkaimat.
– Ne! – tört ki belőlem, amikor az ölemre hajolt.
A daqh azonban megnyalta, majd erősen megszívta a csiklómat. Nyelvével játékosan ingerelni kezdte, én meg megsemmisülten hagytam, hogy csinálja. Veszettül felizgatott, soha életemben nem volt még részem ilyesmiben. Próbáltam elfojtani a nyögéseimet, de egyre nehezebben ment. Amikor közben belém vezette két ujját, majd utána melléjük a harmadikat is, akkor feladtam. Sóhajtoztam, nyöszörögtem, nyüszítettem, tettem, ami épp jött. Nem tudtam már mit csinált velem, összefolyt minden. Bizseregtem odalent, lüktettek a nagyajkaim, megállíthatatlanul ömlött belőlem a nedvem. Fájdalmasan jó volt, szinte már kínnak éltem meg az élvezetet. Vonaglottam a földön és egyre jobban emeltem felé a csípőmet. Kezdtem megfeledkezni róla, hogy hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe, a gyönyör elvette a józan eszem. Szégyen vagy sem, de akkor nem voltam több egy kiéhezett és kéjre vágyó női testnél. Szorosan becsuktam a szemem, kiszáradt szájjal kapkodtam a levegőt és vártam mikor jön az az őrjítő élvezet, amit férfival évek óta nem éltem át. Aztán megfeszült a testem, ujjaimmal a fűbe markoltam és kínlódva rándultam meg újra és újra, ahogy a csúcson elöntötte a tudatomat a gyönyör.
Kimerülten pihegtem a fűben, nem volt kedvem megmozdulni. Láttam, hogy a férfi elégedetten mustrálja a testem. Becsuktam a szemem, nem akartam tudomást venni róla. Akkor sem, ha neki köszönhettem az előbbi mámoros élményt. Amikor végre lenyugodtam, felültem és a daqh szemébe néztem.
– Mit bámulsz? – szegeztem neki a kérdést.
Ő azonban nem válaszolt, csak sejtelmesen elmosolyodott. Ne! Mit akar még?!
– Vedd ezt le! – mondta, majd könnyedén kigombolta az ingemet és lefejtette a vállamról.
Hanyatt döntött és fölém kerekedett.
– Mit csinálsz?! – bukott ki belőlem.
Nem hittem el, hogy tényleg még egyszer akarja. Hiszen neki is jó volt már és nekem is, a férfiassága pedig lankadtan lógott.
– Megduglak újra – súgta a fülembe, aztán megcsókolt, miközben a mellemet markolta meg.
Hosszan játszott a nyelve az enyémmel, hol pajkosan, hol érzéki szenvedéllyel, hol pedig olyan vadul, hogy közben megharapta az ajkamat. Kezével a mellemet gyömöszölte, a farka pedig lassan ismét kőkeménnyé vált. Mi a fenét művelt ez a férfi?! Ez már rég nem erőszak volt, hanem egy szenvedélyes együttlét! Mi a nyavalya ütött belém, hogy önként vettem részt ebben? Erann ott volt tőlünk alig tízlépésnyire, mindent hallott, ha látni nem is látott semmit. De képtelen voltam ellenállni, egyszerűen magával ragadott a vágy és ösztönösen széjjelebb nyitottam a lábam, hogy a daqh könnyedén belém meríthesse újból az ágaskodó szerszámát. Belebizsergett az egész testem, ahogy teljes hosszában befogadtam. Ó, a pirrék egére, irgalmatlanul jólesett! Kit érdekelt, hogy nem tetszett a férfi, hogy szinte undorodtam a kékes bőrétől? A vaskos farkán is végigfutottak a márványszerű minták, ám mindez akkor teljesen hidegen hagyott, csak az a kéjesen feszítő érzés uralta elmémet, amit a hüvelyemben járó hímtagja okozott. Izmos hátába kapaszkodtam és vele mozdítottam a csípőmet. Még mélyebben akartam őt magamban érezni. Azt kívántam, hogy soha ne érjen véget a gyönyör, ami így elbódított. A férfi ekkor elemelkedett rólam és a szemembe nézett.
– Jó erős nő vagy. Gyerünk, szorongass meg odalent! – mondta.
Egy pillanatra nem értettem, mit akar, de utána megfeszítettem az alhasam, mire ő felnyögött.
– Ez az! Csináld még! – tört ki belőle, miközben veszett erővel nyomakodott belém.
Nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Ahogy minden ilyen után elernyedtek az izmaim, úgy repített az érzés egyre inkább a csúcs felé. Olyasmit éltem át ezzel az átkozott férfival, amit előtte senki mással. Nem tudtam, hogy léteznek az élvezetnek ilyen magasságai. Az ütemes szorításom hamar megtette a hatását mindkettőnknél. Legalább annyira lüktetett a hüvelyem, mint a daqh farka, mikor újból belém lövellte magából a fehér anyagot. Ó, hogy gyűlöltem érte! És mégis milyen észveszejtően jólesett szinte egyazon pillanatban elélvezni vele.
Ahogy elmúlt az újabb kielégülés okozta kábulatom, hirtelen rám szakadt a valóság.
– Szállj le rólam! – mondtam hűvös hangon.
A férfi így is tett, majd a kezét nyújtotta nekem a felálláshoz. Nem fogadtam el a segítségét. Csendben szedtem össze a ruháimat, aztán öltözni kezdtem. Nem néztem rá.
– Mi van, Vöröske? Nem mondhatod, hogy nem élvezted!
– Hagyj!
– Ugyan már! – vigyorgott a képembe.
– Mi kell még?! – förmedtem rá. – Bőven megkaptad, amit akartál! Most pedig engedd el a lányomat! Elmegyünk innen!
A daqh felvonta a szemöldökét és rándított egyet a vállán. Ó, azok a rohadt minták a homlokán valamiért annyira megragadták a tekintetem, hogy kényszerítenem kellett magamat, hogy ne nézzem őket. Teljesen megzavarodtam attól, hogy ez a férfi meg is erőszakolt, de olyasmit is tett velem utána, ami annyira kellemes volt, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla.
De hiszen ez csak egy rohadt daqh! Ilyen erőszakolt meg azelőtt is! Mind undorító és kéjsóvár! Nem lehetek ilyen ostoba! Mielőbb el kell tűnnünk a közeléből Erannal!
Amíg a férfi elengedte a lányomat, addig én felkötöttem a hajam, majd a késemet kerestem meg a fűben. Akár meg is ölhetném – gondoltam. Csak meg kellett volna csókolnom és közben hátba szúrni. Azt hiszem, könnyedén megtehettem volna, hiszen azt várta, hogy meglágyulok irányában attól, amit tett velem. Talán tényleg el is érte a célját, mert meggondoltam magam és elvetettem a gyilkolás ötletét. Már csak mielőbb tovább akartam indulni, hogy minél messzebb kerüljünk tőle. A daqh azonban rögvest keresztülhúzta a tervemet, amikor meglengetett előttünk egy óriási kramua fürtöt. Villámló tekintettel néztem a szemébe.
– Éhesek vagytok, nem? – vonta fel ártatlanul a szemöldökét.
– Nem számít! – vágtam rá és elkaptam Erann kezét, hogy magammal húzzam.
Ám a lányom nem mozdult, csak erősen megszorított a kis ujjaival. Igen, tudtam, hogy rettentő éhes lehet. Én is az voltam. Főleg azután, amit ez az átkozott művelt velem az előbb.
– Tessék – nyújtotta Erannak a gyümölcsöt.
Ő pedig habozás nélkül kikapta a daqh kezéből és elkezdte a szájába tömni a zamatos, sötétlila bogyókat.
– Megehetem mind? – kérdezte teli szájjal.
– Hagyj azért valamennyit nekünk is – borzolta össze Erann barna haját a férfi.
– Honnan van? – bámultam gyanakvón az arcába.
– Majd gondolod, elárulom?! – nevetett. – Egyél inkább te is!
Aztán leült a fűbe és kipakolt még maga elé jó néhány megtermett murgyökeret meg azokat a savanykás terméseit a kárzabokornak. Fejével feléjük bökött, hogy szolgáljam ki magam. Kelletlenül, ám mégis letelepedtem vele szemben. Nem szerettem azokat a sárgás, cirmos gyümölcsöket, mégis elvettem kettőt és szó nélkül megettem. Túl éhes voltam ahhoz, hogy válogassak. A murgyökér ezek után már kifejezetten finom édesnek hatott, a lányom pedig, ha sokat nem is, de valamennyi kramuát valóban hagyott nekünk. Nem szóltam a férfihoz, rá sem néztem, az ő tekintetét azonban végig magamon éreztem. Mi a fenét akar még tőlem? Miért nem hagyott elmenni? Miért tesz úgy, mint aki segíteni akar?
Hiába igyekeztem volna mielőbb lelépni, az ég lassanként egyre borultabb lett, a szürkület pedig jóval előbb szállt le az erdőre, mint szokott. Miután az eső is lassú szitálásba kezdett, kelletlenül húzódtam be a lányommal és a daqhkal a sziklamélyedésbe, ami ha mélyebben hatol a hegyoldalba, akár egy barlang is lehetett volna, olyan nagy volt. Szótlanul ültem Erannal az ölemben, úgy bámultuk a földet szüntelenül áztató cseppeket. A férfi mélyet szippantott az esőillatból, ezzel magára vonva a lányom figyelmét. Erann méregette őt egy darabig, majd hirtelen megszólalt.
– Ronda vagy – jelentette ki egyszerűen.
Majdnem letorkoltam érte, hogy ennyire nyersen őszinte volt, de valójában egyetértettem vele, így inkább nem mondtam semmit.
– Örülj, hogy te szebbre sikerültél – hunyorított rá a daqh, de aztán elmosolyodott.
– Én is olyan leszek, mint te? – kérdezte a lányom vékonyka hangon, én meg azt hittem, ott szakad rám a fél hegyoldal. Nemcsak tapintatlan volt, hanem még el is árulta magát!
– Nem, te lány vagy és félig ember is. Te sokkal szebb maradsz – kacsintott rá.
A lányom kuncogott magában és egészen belém bújt, miközben én megrökönyödve értelmeztem az elhangzottakat.
– Ennyire látszik rajta, hogy félvér? Vagy csak leleplezte magát? – próbáltam színtelen hangon kérdezni.
– A szeme és az alkata olyan, mint a miénk. Meg mi másért takarnád el ennyire a homlokát…
– Meg a hátát és a karját – tettem még hozzá, hiszen előtte nem kellett titkolnom.
– Az emberek nem veszik észre… – hagyta nyitva a mondatot félig kérdőn.
– Nem szokták.
A daqh erre csak megvetően csóválta a fejét, de nem mondott semmit. Inkább a faágakat pakolta egy halomba, amiket még akkor gyűjtött, amikor befejeztük az evést. A tüzünk aztán lassan életre kelt, és az addig csendes eső egyre csak erősödött, egészen elálmosítva mindannyiunkat. Erannt hamarosan el is nyomta az álom és egyenletesen szuszogott a karomban. Láttam, ahogy a férfi tekintete megállapodik rajta.
– Ma már nem mentek sehová – nevetett halkan és sokatmondó pillantást vetett rám.
Én inkább egy mély lélegzet után elnéztem oldalra.
– Mit akarsz még tőlem? – fordultam aztán hirtelen vissza.
Ő erre hozzám hajolt és megcsókolt volna, ha nem hőkölök hátra. Ám ekkor a tarkómnál fogva magához húzta a fejem és az ajkaimra tapadt. Erőszakos volt a nyelve, egyben őrjítően izgató is.
– Itt töltjük az éjjelt. Használjuk ki! – mondta mélyen a szemembe nézve.
– És ha én nem akarom?
– Az engem nem érdekel. Akkor lefoglak, ahogy először is.
Aztán Erann után nyúlt, én meg hagytam, hogy kivegye a kezemből és a csomagunk mellé fektesse.
– Most legalább alszik és nem hallgatja végig – állapítottam meg.
A daqh nevetett.
– Még gyerek, de már nem sokáig. A félvérek előbb érnek… főleg a lányok.
– Tudom – sóhajtottam.
– Miért zavar?
– Őt is erőszakkal dugják majd? – kérdeztem, de a férfi erre már nem felelt.
Inkább felrántott a földről és magához ölelt. A fenekembe markolt, közben a nyakamra hajolt. Éreztem, hogy a nadrágjában már kőkeményen állt a vaskos hímtagja. Akartam is meg nem is, hogy megint belém merítse. Nem akartam az ő fajtájával kezdeni, viszont ő volt az első, aki olyan élvezetet adott nekem, amilyet még soha senki. Miért ne tehetnénk meg újra? Úgyse kellek már másnak.
A daqh mohón csókolt, tenyerével bejárta a testemet, majd kioldotta a nadrágját, aztán az én ingemet kezdte gombolni. Eltoltam a kezét és inkább magam szabadultam meg a ruháimtól. Az összestől.
– Tessék! A tiéd vagyok – álltam meg előtte és enyhén dacosan a szemébe néztem.
Ő végigfuttatta a tekintetét rajtam.
– Tudod, hogy jó lesz – vont magához fél kézzel.
A másikkal végigsimította az oldalamat a mellemtől a csípőmig, majd vissza. Ujjai közé csípte a mellbimbómat és finoman morzsolgatni kezdte.
– Tudom, de ettől még nem örülök neki.
– Nem baj – döntött háttal egy nagyobb sziklának és körbejárta nyelvével az egyik bimbómat.
Keze lesiklott a hasamon, aztán beletúrt a szeméremdombom vörös szőrszálai közé. Ujjai hamar nagyajkaim között matattak. Nedves voltam, nem kellett várnia semmire sem. Ő nem szólt, de láttam a szemében, hogy feltüzelte a helyzet. Igen, kívántam ezt az átkozott férfit. Hiába taszított a látványa, hiába haragudtam rá, majd megvesztem azért, hogy újra belém lökje a farkát. A daqh azonban nem azt tette, amit vártam. Helyette nekiállt alaposan lemosni a férfiasságát. A hideg víz sem lankasztotta le, úgy állt utána is, mint a cövek. Azután elkapott és helyet cserélt velem. Hátát a barnásszürke kőtömbnek vetette, ráfogott a farkára és a szemembe nézett.
– Most te jössz! – mondta.
Egy pillanatig csak álltam és bámultam rá, de aztán megmarkoltam a meredező hímtagját és beadtam a derekam. Felkaptam a nadrágomat a földről, elé terítettem, majd letérdeltem. Óvatosan megnyaltam a makkját, utána finoman körbejártam a nyelvemmel. Nem mondhattam nemet, hiszen ő is ilyesmit tett velem. Ennyivel tartoztam neki. Mély sóhajok szakadtak fel belőle a lassú kényeztetés hatására. Kezdett beindítani, hogy tetszett neki a ténykedésem. Soha nem csináltam ilyet azelőtt, nem volt elterjedt szokás errefelé. A számba vettem a farkát és igyekeztem minél mélyebbre engedni, de nem jártam túl nagy sikerrel, annyira vaskos volt. Inkább ráfogtam a tövénél és úgy járattam a számban a végét. A daqh nem mutatta, hogy zavarná a dolog, így is élvezte. Amikor aztán kibontotta a hajamat és belemarkolt, azt hittem, a következő mozdulatával magára rántja a fejem, de nem tette. Hagyta, hogy továbbra is én csináljam. Egészen belejöttem, olykor erősen rászívtam, máskor a nyelvemet húztam végig rajta teljes hosszában.
– Elég lesz! – nyögte egyszer csak.
Felhúzott a földről, magához szorított, aztán a fenekembe markolva a farka fölé emelt és hirtelen beleengedett. Szinte mesébe illően finoman és könnyedén csúszott a hüvelyembe a szerszáma. A férfi a sziklának dőlve élvezte, ahogy én minden erőmet beleadva mozogtam rajta. Kapaszkodtam a nyakába, a vállába, közben a combom már égett a kimerültségtől, de olyan jólesett, ahogy a daqh bőréhez dörzsölődött a csiklóm, hogy nem bírtam leállni. Ám egyre jobban lihegtem, egyre nehezebben mozdultam már. Ő ekkor besegített nekem és könnyedén emelt a fenekemnél fogva újra és újra. Elveszítettem az időérzékemet. Fogalmam sem volt, mióta csináltuk így, csak azt tudtam, hogy még és még akarom. Miért ilyen jó? Miért pont vele? Mégis azt kívántam, hogy töltsön ki teljesen a férfiassága és töltse meg belőle újra a hüvelyemet azzal a gyűlölt, forró és ragacsos anyaggal.
– Elég! – ziháltam. – Nem bírom így tovább! Tegyél le!
A daqh azonban inkább megfordult velem és az én hátamat döntötte ezúttal a sziklának. A szemembe nézett, úgy tolta belém egészen lassú ütemben a farkát ameddig csak a csípőnk engedte. A kezem a férfi fenekén pihent, minden ilyen alkalommal szinte húztam őt magamba.
– Maradj – tartottam meg aztán az egyik alkalommal.
Erősen összeszorítottam a hímtagja körül a hüvelyemet. Dörgölőztem hozzá, aprókat mozdultam rajta. Úgy tűnt, ő alig bírja már kivárni, hogy a csúcsra jussak. Aztán, amikor látta, hogy megfeszül a testem, kegyetlen erővel nyomta belém a farkát és a levegőt kapkodta, miközben én eltorzult arccal valahol nem evilági gyönyörök között lebegtem. A szívem majd kiugrott a helyéről, alig kaptam levegőt, de éreztem közben, ahogy lüktetni kezd bennem a szerszáma. Megborzongtam, amikor a férfi felhördült és belém engedte a magját.
Gyűlöltem kijózanodni a kielégülés után. Kirázott a hideg, ahogy végigpillantottam ezen a daqh férfin. Haragudtam magamra, hogy ilyen könnyedén odaadtam neki a testem. Aztán inkább megpróbáltam elterelni a gondolataimat. Felnyaláboltam Erannt a földről és magunk mellé fektettem, a tűz közelébe. Fel sem ébredt, csak félálomban forgolódott egy darabig. Mikor visszaájult a mély álmába, betakartam az ingemmel.
– Jó veled, Vöröske – mondta a daqh, mikor én is letelepedtem a tűz mellé.
– Ne hívj így! – csattantam fel. – Van rendes nevem is.
– És mi az? – kérdezte.
– Krymn.
– Krymn… – ízlelgette lassan a szót. – A legvörösebb ásvány. Illik hozzád.
Azon gondolkoztam megkérdezzem-e az ő nevét, de végül nem tettem. Magától meg nem mondta. Végül is mit számított?
– Mit keresel a hegyekben? A te fajtád nem errefelé él.
– Elvállaltam egy megbízást. Azt teljesítettem.
– Szóval pénzért gyilkolsz?
Ő erre csak összevont szemöldökkel nézett rám.
– Vagy amolyan fizetett katonaféle vagy…
– Csak voltam, de már rég nem vagyok az.
– Akkor?
– Csak úgy vagyok – vonta meg a vállát. – Néha elvállalok ezt-azt.
– Útközben meg megdugsz pár nőt, akár akarják, akár nem. Aztán meg mész haza a feleségedhez, mi?
– Nálunk nincs házasság.
– Akkor a nődhöz.
– Nincs senkim – mondta színtelen hangon, majd hosszú csend után folytatta –, de volt egy társam. Meghalt évekkel ezelőtt.
– Sajnálom – böktem ki zavartan.
Fene a tapintatlan fajtámat! Sosem tudtam, mikor maradjak inkább csendben. És még csodálkoztam, ha a lányom is így viselkedett?! Volt kitől tanulnia. A daqh tekintete a távolba veszett, majd mélyet sóhajtott.
– Vagy tízen megerőszakolták, mielőtt megölték – mondta. – És végignézették velem. Mind emberek voltak a rohadékok.
Ahogy felfogtam a szavait, hirtelen összeszorult a torkom.
– Én… nem tudtam… sajnálom… – nyögtem megsemmisülten. – De miért hagytad, ha egyszer mágiahasználó vagy? – néztem értetlenül rá.
– Akkor még nem voltam. Az utána következő napokban mindegyiküket széttéptem, de az már nem segített semmit. Nem számít már – rázta meg a fejét. – Rég volt. Felesleges a múlton rágódni.
– Te miért erőszakolsz nőket? – kérdeztem aztán hosszas hallgatás után.
Ő megvonta a vállát. Az eső bár épp kezdett alábbhagyni, de az egyhangú üteme továbbra is megmaradt.
– Csak emberi nőket szoktam – felelte a férfi, mikor már azt hittem, válasz nélkül hagy. – Félvér gyerekeket nemzeni jobb elégtétel. Mekkora szégyen a férjeiknek, ha helyettük egy daqh ejti teherbe a feleségüket. Ti nők, meg általában nem engeditek legyilkolni a gyerekeiteket. Akkor sem, ha erőszakból születtek. Egy életre elegendő bajt és gondot kapnak a nyakukba.
– És ettől jobb neked?
– Egy kicsit. Elítélendőnek tartod?
– Nem tudom.
Az eső egyenletesen és kitartóan áztatta a hegyeket, mi meg ott ültünk a földön, a tűz mellett meztelenül, fájó szótlanságban. Mi a fenét mondhattam volna? A családom csupán egy egyszerű járványba halt bele, senki nem bántotta, senki nem kínozta vagy szégyenítette meg őket. Nem az a fajta nő voltam, aki ilyen helyzetben képes lett volna vigaszt nyújtani. Nem is az a fajta voltam, aki megbotránkozott a bosszú tényén. Megkeményítettek az évek, megtanultam csak a saját életemmel törődni.
– Velem is ez volt a célod? Teherbe ejteni? Tönkretenni az életem?
– Nem. Te megtetszettél, kedvemre való vagy – nézett hirtelen mélyen a szemembe. – Amúgy is van már egy félvér gyereked – intett a fejével Erann felé.
– Van – húztam el a szám.
– Ő is erőszakból született? – kérdezte erre.
– Mit gondolsz?! – vontam fel a szemöldököm.
Hosszan és némán bámultunk aztán egymásra. Szinte már zavarba ejtő volt, ahogy elmerültünk a másik tekintetében, de jobb volt így, mintha mindazt a sok nehézséget szavakba kellett volna önteni, amin mindketten keresztülmentünk.
– Gyertek velem – szólalt meg hirtelen a daqh. – A lány úgyis félig az én fajtámból való. Neked is jobb, ha nem maradsz magadra még egy félvér gyerekkel. Nem fogsz kelleni így egyetlen embernek sem.
– Nem akarok veled menni – ráztam meg a fejem. – Mi van, ha mi is csak a bosszúdhoz kellünk? Most kedvesnek mutatod magad, aztán meg megkínzol és megölsz minket.
– Akkor ne gyertek velem. A te döntésed – hagyta rám közömbös hangon.
Valójában azonban úgy tűnt, mintha megbántódott volna. De mégis mit várt tőlem? Hiszen egy lelkileg meggyötört férfi volt, aki erőszakban vezeti le az őt ért igazságtalan veszteséget.
Nem szóltunk már ezután többet. Én csak ott ültem meztelenül a lábai között, háttal neki. A fejemet hátravetettem, a csupasz mellkasának. Ő lazán átölelt a karjával, olykor a fülemhez hajolt, de nem mondott semmit, csak a hajamba fúrta az arcát. A tűz lángnyelvei lustán játszottak, rám pedig fura elégedettség telepedett. Hiába haragudtam rá, amiért valószínűleg teherbe ejtett, hiába nem bíztam benne, hiába taszított egy része a külsejének, mégis kellemes biztonságot nyújtott a közelsége. Valami olyasfélét, amilyet rég nem éreztem már. Félálomban úgy döntöttem, vele tartunk. Féltem egyedül maradni két félvér gyerekkel. Nem tudtam volna felnevelni őket egymagam. Ha pedig úgy dönt, hogy megöl minket, az sem számít. Nem akartam már magányosan tovább küzdeni. Belefáradtam.